Mesélj nekem! - a mesélés és a képzelet ereje

A képzelet az egyik legerősebb eszközünk. Minden ember sajátja. Valakinek kicsit színesebb, másnak háttérbe szorul, de mindenkiben ott a képesség, hogy lelki szemei előtt megjelenjenek különböző képek, gondolatok, álmok.

Főként gyerekekkel dolgozom, ezért tudom, hogy a mai generációknak nagy szüksége lenne arra, hogy a szülő leüljön velük és együtt nézzék a meséket, magyarázatot és törődést kapjanak, a sok-sok ismeretlen, vagy gyorsan váltakozó képkockáról értelmet nyerjenek - mert különben beletörődnek abba, hogy nem értik, hogy nem kell gondolkozniuk, hogy a képzelet egy bugyuta, másodlagos dolog. És amire még nagyobb szükség lenne, az, hogy mindez ne a televízió vagy a számítógép előtt történjen meg, hanem egy intim térben, ahol csak a szülő és a gyermek létezik. Meg a mese. A papírra vetett és a szóban elmesélt mese. Meg mondókák és dalok. Ahol egy fontos személy ül a túloldalt, a gyermekben pedig szép lassan egy lehetetlen mégis lehetséges világ bontakozik ki: a saját fantáziája. 

Egy gyermek, akinek vannak belső képei, esetleg kitalált barátai, gazdagnak tarthatja magát. Lehet, hogy a színes fantáziavilág elsőre menekülés, lehet, hogy a festők, az írók és a művészek is azért lettek azok, amik, mert a kezdetek kezdetén több nehézségük támadt, mint másnak. Nem kizárt, sőt tény, hogy azok a gyermekek, akik nehezebben veszik az akadályokat, lassabban illeszkednek be, a képzelet erejével bástyázzák körbe érzékeny lelküket mintegy megnyugtatva magukat, elmenekülve a külvilágtól. De az is igaz, hogyha nincsen különösebb külső hátráltató erő, nincsenek rossz családi körülmények, nem érte súlyos trauma vagy bántalmazás a kicsit, ez a fantáziavilág szépen megmarad bent, a valóság pedig elérhetővé válik. Öt-hat évesen már különbséget tudnak tenni kitaláció és valóság között. A gyermek túllép, lassan felnő, és ha félénk vagy szorongóbb is volt akár, mint a többi gyermek, a fantáziája megtanította neki azt, amit nem mert az életben.

Elképzelhette, mit tenne, milyen lenne és ha képes erre, a következő lépés már csak az, hogy a valóságba plántálja ezeket. Hiszen már kitalálta, hogyan fogja véghez vinni, kész a terv, már csak cselekedni kell!

A mese fontos, mert az apró gyermeknek, sőt gyakran a kisiskolásnak is ezek a történetek indítják be a fantáziaműködését, a problémamegoldását, az empátiáját. Fejleszti a személyiségüket. A televízió nem képes erre, az előre legyártja a képeket és követhetetlenül gyorsan mutatja az eseményeket. Na meg a szülő-gyermek kapcsolatot sem lendíti előrébb. Csak ellustít, kikapcsol.

Később pedig az olvasás válik majd hasonlóképp fontossá!

A nappali álmodozás közel áll az éjszakai álmok világához, a tudattalanhoz, az önismeretünk legmélyebb bugyraihoz, így fontos pluszokat ad a személyiségünkhöz. Helyzeteket tapasztalhatunk és képzelhetünk el általa, amelyeket talán magunktól, vagy a való életben nem tettünk volna meg. És mindez a tiéd lesz. Csak a tiéd, mert csak te láthatod így.

És ilyen képzelet-játék az írás is, amit viszont már kevesebben művelnek, de nem kevesebb lelkesedéssel.

Ez alkotás, egy világ megteremtése, önmagunk felépítése. Nem hiába épülnek rá pszichoterápiás technikák és módszerek, mint a imagináció vagy a művészetterápia!

Tehát a mese, a képzelet, az olvasás és az írás fejleszt, továbbá gyógyít is. Sosem lesz maradi, sosem lesz ciki. És még pénzbe sem kerül.