A gyász és a halál fogalma gyermek szemmel

A gyermekek érzelmi világát felnőtt fejjel nehéz megérteni, hiszen a kicsiknek - még a kamaszkor előtt - főként érzelmi fókuszú a gondolkodása, tehát számukra nem követi az ok az okozatot, más jelent a logika. 

A gyermekek sokszor jóval erőteljesebben és hosszabban reagálnak a közeli hozzátartozó elvesztésére, mint azt a felnőttek gondolnák. Ritkán beszélnek megtapasztalásaikról és érzéseikről a felnőtteknek, elrejthetik gyászukat, ezzel megőrizve, megvédve a szülőt. Emiatt a felnőttek sokszor alulértékelik a gyermek gyászát és a halállal kapcsolatos események felfogását, bár való igaz, a gyermekeknek korlátolt eszközeik adottak a gyász kezeléséhez. Az ismeretek kognitív kezelése, a verbális kifejezés és a koncentrálás jóval szűkösebb a szüleikéhez képest. Éppen ezért egy kisgyermek egyszerre csak rövid percekig képes gyászolni, csupán „gyászolgat”, emellett gyakran megszemélyesítik a halált a kaszás vagy egy csontváz képében, hiszen szimbólumokban könnyebben gondolkoznak, máskor bűntudatuk támadhat, mert úgy hiszik, az egész az ő hibájuk.

A gyermekek, ahogy fejlődnek, újraértékelik és újraélhetik a gyászukat, az újabb fejlődési szintjüknek megfelelően. A következő bekezdésekben megpróbálom összefoglalni, ez miként jelenik meg korosztályonként:

A csecsemő gyásza testi érzékelésekben jelenik meg, mint az apátia, az étvágytalanság, illetve a játszáshoz való érdeklődés csökkenése, hiszen a hiányt ők is megérzik, a hangulat rajtuk is nyomot hagy, főként ha a közvetlen gondozó hiányáról van szó, vagy ha a gyász miatt szomorúság nyomasztja a család tagjait.

Kétéves kortól a gyermekek kezdik megérteni a halál létezését, de úgy gondolják, hogy az csak egy átmeneti távollét. A halált úgy képzelik el, hogy onnan - főként egy mindenható és mindent tudó felnőtt ember -, bármikor a saját akaratából visszatérhet. A kicsi gyermek gondolkodás módja konkrét, éppen ezért kerülendők az olyan magyarázatok, mint az „elaludt” vagy az „elutazott”, mert szó szerint érti, azt hiszi, még találkozhat az illetővel. Újabb traumát jelenthet számára, amikor rádöbben, ez már sosem fog megtörténni. Emellett  a kisgyermek elhiszi, hogy saját tetteivel és gondolataival  a másik ember halálát okozhatja, önmagát okolhatja, gondolkozása egocentrikus, mindent saját cselekvéseivel hoz összefüggésbe.

Az öt év feletti gyermek már megérti a múlt, jelen és jövő létezését, képes különválasztani a képzeletet a valóságtól. Fokozatosan megérti a halál visszavonhatatlanságát és felfogja az elhunyt életfunkcióinak megszűnését. 

A hat-hétéves gyermek gyakran felfogja a halál okát is, valamint a halál egyetemlegességét. Azonban még megjelenhet a mágikus gondolkodásmód, a különböző feltevések és félelmek által előidézett képzelődések, fantáziálások. Ha megkérdezzük, ki hal meg, ő azt feleli, hogy mindenki. De ha megkérdezik, hogy Apu is meg fog-e halni, arra azt feleli, hogy nem. Tudják, hogy meghalnak az emberek, de félelmeik mások halálára vonatkoznak, a sajátjára vagy rokonokéra nem. Az iskolás gyermek gyászmunkájának támogatásában nélkülözhetetlenek a konkrét megnyilvánulások, konkrét megfogalmazások, de már képes felfogni a történteket a másik ember szemszögéből is, empatikus készsége kialakul.

Nyolc-kilenc éves korban a gyermek teljesen megérti már, hogy a halál visszafordíthatatlan. Ebből a felismerésből fakadnak olyan szorongásos tünetek, amit a szülő sokszor nem tud megmagyarázni, hiszen nem érti, miért nem akar egyedül maradni, miért fél a sötétben, vagy, hogy miért kéredzkedik be a szülői nagyágyba. Mások halála pedig szeparációs félelemként jelenik meg, tehát az élőkhöz szorosabban ragaszkodni fog. Aki meghal, nem csak cselekvésre képtelen, de gondolkodni, érezni, álmodni sem képes többé, ami ijesztő.

A kilenc-tíz éves gyermek már behatóbban, részleteiben megérti a történtek okait és következményeit. Kritikusan reagál a kapott információkhoz és megérti, hogy a halál saját magára is vonatkozhat. Fontolgatja a halál igazságtalanságát és a halált az életfelfogás szemszögéből nézi. Képes megérteni a halállal összefüggő dolgokat, de még nem képes uralni az erőteljes hatásokat, megtapasztalásokat.

A kiskamaszoknál (10-12 év) a halálfélelem az élettől való félelem. Az önállósodás, a nyiladozó szexualitás, a sokféle kötelezettség mind-mind egy-egy picike halál, hiszen a gyermekkor végét jelzik. Jellegzetesen először a serdülőkorban jelenik meg a saját halál gondolata is. Kamaszkorban a legfontosabb támasz a barátok közelsége, jelenléte. Egy családtag halála, ha egy időben történik a kamaszkor kihívásainak megjelenéseivel, az óriási megpróbáltatás egy serdülő fiatal számára.

Fontos azzal tisztában lenni, hogy sok gyerek úgy gondolja, a halott ember mozdulatlan ugyan, de megőriz valamiféle öntudatot és érzékeli, mi folyik körülötte. Úgy vélik, létezik az életből egy halálba vezető átmenet. Ez egy folyamat, melynek folyamán megöregszünk és meghalunk, ez még serdülőkorban sem világos gyakran a gyerekek számára. A test elpusztítása ebben a logikai fordulatban nem feltétlenül jelenti a létezés végét. Újrakezdést, újjászületést sugall, a vágy teljesülését ígéri, ez magyarázza kamaszkori öngyilkossági fantáziákat.

A gyermekek az érzelmek logikáját követik, szimbólumokkal könnyebben kommunikálnak, mint szóban, emiatt is nehéz egy gyermekkel beszélni a halálról, főként egy családtag haláláról. Tárgyilagosnak kell lennünk, mert ha némi reményt látnak, hogy csak alszik vagy elutazott az elhunyt, csak újabb traumát okozhat a gyermekek számára, ha utána nem láthatják viszont az eltávozott személyt. Jellemzően európai szokás, hogy a gyermeket meg akarjuk óvni a gyásztól, pedig a gyász rendkívül fontos lelki folyamat. Lehetővé teszi, hogy „túljussunk” a halálon és, ha meggyászoltuk, akit elvesztettünk, nyitott szívvel lépünk ki a gyászból.

A család szempontjából: a gyermek lelkiállapota mindig összefügg a család és a szülő lelkiállapotával, a kicsik és a nagyok is rezonálnak szüleik és testvéreik érzéseire. Gyászuknak kezelésében nem a beszélgetés az elsődleges segítség, hanem sokkal inkább a játék, az alkotás és a szimbólumok. Támogassuk, ha művészeti eszközökhöz nyúlnak, hiszen sokszor az „aktív” gyász csak a játékokban és a rajzokban jelenik meg. 

A gyermekek számára fontos a biztonság érzése és az állandóság, főként egy ennyire nehéz időszakban, amikor minden szétesni látszik, és képlékenynek, múlandónak tűnik. Tartsuk meg a napi rutinokat és kerüljük a változásokat. Az őszinteség is nagyon fontos, ne titkolózzunk, mert a gyermek úgy érezheti, hogy kizárják őt valamiből, vagy büntetik ezzel, így nem csak rosszabbul érzi majd magát, de egyedül is marad a gyászával. Nem az a legjobb megoldás, ha a szülő elfojtja a gyászát és erősnek mutatkozik, hanem az, ha a gyermekkel együtt éli meg azt, egymást támogatva, érzéseiket megosztva. Rendkívül sokat számít az, hogy a gyermek milyen mintát lát maga előtt. Kerülni kell az elvárásokat, ne követeljünk a gyermektől, csak fogadjuk el az érzéseit, támogassuk bennük, továbbá adjunk számára reményt, amely segíti abban, hogy továbbléphessen, hogy újra értelmet nyerjen az életben.

Az emberi elme és gondolkodás nagy utat jár be a születéstől a felnőttkorig, amelyre nehéz visszaemlékezni, és még nehezebb azt kezelni. Szakember segítségére akkor van szükség, ha a gyermek nem a fejlődési szintjének megfelelő életet él: visszafejlődik, vagy túlságosan koraéretten viselkedik. Ez elakadást jelenthet, vagy tagadást, ami hátráltatja a gyász lefolyását. Előfordulhat az is, hogy a gyermek önmagát hibáztatja a történtekért - ahogy korábbi cikkemben is említettem -, a bűntudat érzését pedig rendkívül nehéz semlegessé tenni. Efelett sem szabad szemet hunyni.

Mivel gyermekkorban, sőt gyakran felnőtteknél is a játék vagy az alkotás lehet az egyik legjobb módszer ahhoz, hogy túljussunk a gyászon, komoly gondot jelenthet, ha a gyermek nem hajlandó játszani, vagy ha bent reked a traumatikus játékaiban. Ezt súlyosbíthatja, ha a saját kapcsolatai saját korosztályában szűkülnek, csökkenek, ha beilleszkedési zavar merül fel. 

Vannak ezeknél még nyilvánvalóbb jegyek is, mint a folytonos szorongás és aggodalom, az agresszív viselkedés, vagy éppen az, ha a gyermek viselkedése és személyisége drámaian megváltozik. Továbbá intő jel, ha egy gyermek már élete elején is pesszimistán áll a jövőhöz, a saját jövőjéhez. Ezekben az esetekben nem biztos, hogy elég a szülő feltétlen szeretete, vagy a nevelők figyelme. 

És ne felejtsük el, ezekben az esetekben nem csak a gyermek fontos, a szülő viselkedése is nagy befolyással van a kicsire, ezért, ha az édesanya vagy az édesapa túlzottan aggódik a gyermekéért, vagy úgy érzi, támogatásra vagy tanácsra lenne szüksége, bátran forduljon pszichológushoz.